KAMASZKONFERENCIA
#dia #forditsegyetavilagon
2019. október 5., Budapest
KAMASZKONFERENCIA? IGEN!
Ezt a konferenciát olyan fiataloknak szervezzük, akik szeretnének többet tudni arról a világról, ami az iskola falain kívül várja őket. Akik nyitottak és kíváncsiak az új gondolatokra. Akiknek tervei vannak. Akik hatással akarnak lenni a világra.
TÉMÁK
fókuszban: az álmok
LÉGY SZABAD!
Merünk-e szabadon álmodni? Követhetjük-e szabadon az álmainkat? Előadók, akik a korlátokat leküzdve vagy épp azokat hasznosítva találták meg a saját szabadságukat.
HORGONYT FEL!
Hogyan válthatjuk valóra az álmainkat? Mit tegyünk, hogy elérjük a céljainkat? Történetek tervezésről, kitartásról és arról, hogyan fogjunk hozzá terveink megvalósításához.
EVEZZÜNK EGYÜTT!
Honnan meríthetünk erőt az álmok megvalósításához? Mire támaszkodhatunk, kitől kaphatunk segítséget? Saját erőforrásaink és a közösség ereje is fókuszba kerülnek.
ELŐADÓK
„Az első szerződést, amit megkötöttünk, az apukájának kellett aláírnia, mert Sári még nem volt 18 éves” – meséli Molnár Benedek, a jövő jogászainak platformja, Arsboni alapítója, aki azóta is együtt dolgozik Volom Sárával, a Photon nevű fotós startup alapítójával, aki tényleg nagyon fiatalon kezdett bele az üzletelésbe. (Forbes) Két éve a végzős gimnazisták sorát színesítettem az Eötvös József Gimnáziumban. Keveset látva a világból nem éreztem azt, hogy tudatosan lennék képes dönteni arról, hogy mit tanuljak és mi mellett köteleződjek el sok évre, ezért választottam egy olyan utat, ahol minél több mindent megismerhetek komoly elköteleződés nélkül. Így lettem gimisből vállalkozó. Az előadásom során ennek az útnak a szépségeiről és ugyanúgy a buktatóiról is fogok beszélni. Mesélni fogok arról is, hogy milyen 20 éves lányként egy olyan céget vezetni, ahol az üzlettársaim mind minimum egy évtizeddel idősebbek nálam, hogy lehet a generációk közti különbségeket könnyedén áthidalni és kevés tapasztalattal is tudatos, felelős vezetőnek lenni.
Jogászként végeztem az ELTE-n, 2012-ig az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa voltam, ezt követően 3 évig az UNICEF magyar bizottság gyermekjogi igazgatója. 2015-ben jelent meg Rám is gondoljatok című könyvem a gyermekközpontú válásról. Ugyanebben az évben alapítottam meg a Hintalovon Gyermekjogi Alapítványt, ami kiemelten foglalkozik a gyerekek erőszakkal és bántalmazással szembeni védelmével.
Minden nap úgy megyek be az irodába, hogy a gyerekkori álmom megvalósításáért dolgozom: egy igazságosabb világért. Azt gondolom, hogy amíg a gyerekek kiszolgáltatottak, nem ismerhetik meg és nem gyakorolhatják a jogaikat, addig ez a világ sosem lesz se békés, se fenntartható, sem igazságos. Ha béklyók, tabuk, rossz minták között nőnek fel a gyerekek, akkor olyan felnőttek lesznek belőlük, akik ezeket továbbörökítik. Hiszem, hogy ezt az ördögi kört a gyerekek iránti tisztelet és a jogaik jobb érvényesülése meg tudja szakítani.
Minden nap úgy megyek be az irodába, hogy a gyerekkori álmom megvalósításáért dolgozom: egy igazságosabb világért. Azt gondolom, hogy amíg a gyerekek kiszolgáltatottak, nem ismerhetik meg és nem gyakorolhatják a jogaikat, addig ez a világ sosem lesz se békés, se fenntartható, sem igazságos. Ha béklyók, tabuk, rossz minták között nőnek fel a gyerekek, akkor olyan felnőttek lesznek belőlük, akik ezeket továbbörökítik. Hiszem, hogy ezt az ördögi kört a gyerekek iránti tisztelet és a jogaik jobb érvényesülése meg tudja szakítani.
Mit fogsz tanulni? Nem tudom. Mi szeretnél lenni? Nem tudom. Hol látod magad tíz év múlva? Nem tudom. Mikor fejezed be a könyved? El fogod tudni tartani magad? És ha saját családod lesz? Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Nagyon sokáig meg voltam győződve arról, hogy kész válaszom kell, hogy legyen minden kérdésre. És egy ideig egyszerű dolgom is volt: a sulihoz elég volt tanulni, az élethez jónak lenni. Mikor azonban a jövőmről, az iskola keretei után kezdődő életemről kezdtek kérdezgetni, rá kellett jönnöm, hogy semmit sem tudok. Na jó, talán inkább alig tudok valamit. Így kezdődött el az a gap year, a lehetőségek, a bátorság, az őszinteség és a keresés éve, eddigi életem legjobb döntése. Voltam munkanélküli, író, bébiszitter, pincérnő, önkéntes, otthon segítő gyerek. Voltam szabad, ijedt, voltam határtalanul boldog és rémisztően összetört. És bár az összes választ továbbra sem tudom (és néha még mindig elhiszem, hogy kéne), azt hiszem, egy (vagy akár több) lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy ki vagyok.
Kamaszként olvasó lettem, hogy miért, azt pontosan nem tudom. De azt igen, hogy lassan 20 éve falom a könyveket, mert nem találtam azóta hűségesebb társat és jobb elfoglaltságot magamnak. Mániákusan gyűjtöm a könyveket, minden szabad percemet az olvasás tölti ki. Szerintem ez egyfajta drog, hiszen olyan messzire repítenek a történetek, amilyen messzire talán még a szerek sem tudnának. Lassan harminc éves leszek, de egészen biztos vagyok benne, hogy valójában legalább már a háromszorosát megéltem az éveim számának, hiszen minden történet más és más, rengeteg ember bőrébe, érzéseibe és gondolataiba kellett belebújnom, hogy megértsem őket. Az olvasás épp ezért nyitottá és elfogadóvá tesz, megmutatja, milyen a világ a sajátomon kívül. Amikor a pályaválasztásra került a sor, bajban voltam, hiszen egyet tudtam: én olvasni szeretek, de ebből még soha senki nem élt meg. Aztán mégis úgy alakult az élet, hogy az olvasásból élek. A Hadik Kávéház művészeti vezetőjeként és a Société Budapest művészeti programszervezőjeként az a munkám, hogy olvassak, majd az olvasmányaim szerzőinek programokat szervezzek, ahol feltehetem nekik személyesen azokat a kérdéseket, amik a legjobban foglalkoztattak az olvasás közben. Csoda minden perce!
Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan korban nőhettem fel, ahol nem a közösségi média trendjei határozták meg az érdeklődésemet, hanem a személyes tapasztalás és a határtalan álmodozás. Így találtam rá már gyerekkoromban életem vezérfonalára, a természetre, annak megismerésére és megőrzésére. Tudatos döntések, iskolák és egyetemek sora után sikerült elérnem a kitűzött célt: természetvédő, kutató és konzerváció-biológus lettem! A következő 11 év megfeszített munkájának mérlegén számos tudományos eredmény, több mint 50 publikáció, 3 könyv, állami kitüntetés és ígéretes karrier áll. A mérleg másik oldalán sorozatos kiégés, alvászavar, függőségek, szociális elszigetelődés, munkamánia és az addig tiszta célok elmosódása, a saját énkép elvesztése. Mire felfogtam, mi is történt, már túl késő volt: a sikerhez nem út, hanem áldozat vezetett. Nem maradt más, mint elölről kezdeni mindent, újra megtalálni és felépíteni önmagam úgy, hogy már tudtam, mennyit is ér egy álom. Sosem voltam megalkuvó, a sorba beálló, inkább a hatalomelvűséget nem tűrő lázadó vagyok. Lelki megfontolásból úgy döntöttem, hogy Afrikában folytatom a természet védelmét, ehhez azonban kemény és hosszú út vezet. Mit jelent „elérni bármi áron”? Előadásomban leginkább erről mesélek majd nektek.
Pszichológus vagyok, férfi vagyok, a feleségem férje vagyok, egy fiú és egy lány apja vagyok, feminista vagyok. Az első nem nagyon akartam lenni, de középiskolában nem igazán volt más ötletem, most meg már szeretem is, amit csinálok. A második nem egy választás vagy döntés eredménye volt, így alakult a dolog, a harmadik és a negyedik viszont igen, férj és apa szerettem volna lenni, bár egyik sem könnyű vagy legalábbis nem mindig az. Az ötödik nélkül pedig úgy képzelem, hogy egészen más pszichológus, férfi, férj és apa lennék. Azt szeretném ugyanis, ha a gyerekeim azzá válhatnának, amivé csak szeretnének, nem pedig azzá, amire a társadalom, illetve a nemük kötelezi őket. De ez kemény feladat. Nekünk is szülőként és nekik is, most még gyerekként. Október 5-én arról mesélek majd, mekkora béklyó lehet a nem, és mekkora könnyebbség az, amikor az ember felszabadul az alól, hogy valamilyennek lennie kell.
Már gyerekként is tudtam, hogy traumatológián szeretnék dolgozni. Mégis majdnem 30 éves voltam, amikor egy szép karriert hátrahagyva ápoló lettem a János Kórház Gyermeksebészeti-és Traumatológiai Osztályán. Ami akkor bátorságnak tűnt, később életem legjobb döntésének bizonyult: az álmaimat valóra váltva találtam meg az egyensúlyt és a sikert is. De hiába rajongok bármennyire a hivatásomért, azt tapasztalom, hogy az emberek itthon ritkán néznek fel az ápolókra. A médiában többnyire alsóbbrendű, irányításra szoruló, megkeseredett személyekként ábrázolnak minket, akik egyszerűen csak végrehajtják, amit az orvosok mondanak nekik. Küldetésemnek tekintem, hogy ezt a képet megváltoztassam. Van egy vízióm arról, hogy milyen a magyar ápoló. Erős, felkészült, versenyképes. Megbecsült és elégedett. Igazi példakép. Szerintetek is? Vagy nem? Szeretném veletek megosztani a kanyargós utat, ami az álmaimhoz vezetett , és megmutatni, hogy amit most az ápolásról tudtok, nem igaz.
Steiner Kristóf vagyok, ember- és állatvédő, vegán és LMBTQ aktivista, újságíró és vegán foodie, de a címkék mögött elsősorban ember, aki szeret tapasztalni és történeteket mesélni. Lakomákon, főzőkurzusaimon, újságcikkeken, könyveken keresztül, vagy épp közösségi oldalaimon követheted kulináris és kulturális kalandjaimat világszerte.
Sziasztok! Érdi Mári vagyok (hivatalosan anyakönyvezve Mária, de a Márit sokkal jobban szeretem), így hívnak vitorlázó körökben is itthon és a világ minden táján. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek, ráadásul jelentős sikereket elérve, ami további örömöt és motivációt ad nekem.
2012-ben, 14 éves koromban kezdtem el versenyszerűen vitorlázni, ekkor még 42. voltam az ifjúsági magyar bajnokságon, a következő évben viszont már felnőtt magyar bajnok, az év női vitorlázója és ifjúsági világbajnok lettem. Természetesen engem és környezetemet is meglepte ez a gyors fejlődés. Az elkövetkező években nyertem U17, U19 és U21 világbajnokságokat és ifi Európa bajnokságot is. 2016-ban pedig, mindössze 4 év pályafutással a hátam mögött, kvótát szereztem a Riói Olimpiára, ahol a legnagyobb élményem az volt, hogy az egyik futamot sikerült megnyernem olyan példaképek előtt, akiket eddig csak a médiából ismertem.
Az élet a Riói Olimpia után sem állt le. 20 évesen már a második olimpiai kvótámat ünnepelhettem, amivel kvalifikáltam Magyarországot a 2020-as Tokiói Olimpia női egyszemélyes vitorlázó versenyeire. Pályafutásom során talán a legnehezebb szakaszok az edzőváltások voltak, ez általában egy hosszabb folyamat, sok kellemetlenséggel és „kínlódással”, de végül mindig érdemes meghozni a döntést, amit a karriered megkövetel! Ezekről a döntésekről és a sikerhez vezető útról mesélek majd nektek október 5-én.
2012-ben, 14 éves koromban kezdtem el versenyszerűen vitorlázni, ekkor még 42. voltam az ifjúsági magyar bajnokságon, a következő évben viszont már felnőtt magyar bajnok, az év női vitorlázója és ifjúsági világbajnok lettem. Természetesen engem és környezetemet is meglepte ez a gyors fejlődés. Az elkövetkező években nyertem U17, U19 és U21 világbajnokságokat és ifi Európa bajnokságot is. 2016-ban pedig, mindössze 4 év pályafutással a hátam mögött, kvótát szereztem a Riói Olimpiára, ahol a legnagyobb élményem az volt, hogy az egyik futamot sikerült megnyernem olyan példaképek előtt, akiket eddig csak a médiából ismertem.
Az élet a Riói Olimpia után sem állt le. 20 évesen már a második olimpiai kvótámat ünnepelhettem, amivel kvalifikáltam Magyarországot a 2020-as Tokiói Olimpia női egyszemélyes vitorlázó versenyeire. Pályafutásom során talán a legnehezebb szakaszok az edzőváltások voltak, ez általában egy hosszabb folyamat, sok kellemetlenséggel és „kínlódással”, de végül mindig érdemes meghozni a döntést, amit a karriered megkövetel! Ezekről a döntésekről és a sikerhez vezető útról mesélek majd nektek október 5-én.
Mindannyian fotózunk. Kezünkben van egy eszköz, ami összeköt bennünket a világgal. Azonnal meg tudjuk osztani a képeinket. De gondolkodtál már azon, hogy kivel is? Miért is?
Te is a képek bűvöletében élsz? Én igen. Sokféleképpen csinálom, de mindig ugyanazt. Fotókat készítek, mert hiszek a képek erejében. Számomra nagyon fontos, hogy miről és kihez szólnak a képeim. Hiszek a részvételünk erejében, az egyenrangúságban, a kreativitásban, a kitartó, felszabadult, de erős munkában, a cselekvésben, a fair küzdelemben. Mindig erről szólnak a képeim. Akkor is, ha a szólásszabadság sérülékenységéről szólnak, akkor is, ha demonstrációkról tudósítok képekkel, akkor is, amikor hajléktalan embereket tanítok, de akkor is, ha a szeretett, fogadott testvéreimet fotózom. Nekem a fotó lehetőség. Hogy a világunk jobb hely legyen és főleg, igazságosabb.
A te fotóid miről szólnak és kinek üzensz velük?
Te is a képek bűvöletében élsz? Én igen. Sokféleképpen csinálom, de mindig ugyanazt. Fotókat készítek, mert hiszek a képek erejében. Számomra nagyon fontos, hogy miről és kihez szólnak a képeim. Hiszek a részvételünk erejében, az egyenrangúságban, a kreativitásban, a kitartó, felszabadult, de erős munkában, a cselekvésben, a fair küzdelemben. Mindig erről szólnak a képeim. Akkor is, ha a szólásszabadság sérülékenységéről szólnak, akkor is, ha demonstrációkról tudósítok képekkel, akkor is, amikor hajléktalan embereket tanítok, de akkor is, ha a szeretett, fogadott testvéreimet fotózom. Nekem a fotó lehetőség. Hogy a világunk jobb hely legyen és főleg, igazságosabb.
A te fotóid miről szólnak és kinek üzensz velük?
Mautner Zsófi vagyok és 2005-ben, több mint egy évtizede kezdtem el írni a Chili és Vanília blogot. Akkor még brüsszeli diplomata voltam, szabadidőmben, hobbiként foglalkoztam gasztronómiával. Soha eszembe sem jutott, hogy a szenvedélyemből egyszer hivatás lesz, egyáltalán nem volt pályaváltási ambícióm. 2008-ban azonban gondoltam egy merészet, és a sikeres diplomáciai karrieremet végleg a főzésre cseréltem, amivel azóta hivatásszerűen foglalkozom. Októberben jelenik meg a tizenötödik szakácskönyvem, ezek közül egy angol nyelvű, egyet pedig mandarin nyelven is kiadtak Taiwanon. Volt saját, napi főzőműsorom az egyik kereskedelmi csatornán, óriásplakátokon szerepeltem az egyik nagy, nemzetközi szupermarket reklámarcaként, és számos gasztronómiai projektben részt veszek. Számos országban jártam és éltem, ezeket a kulináris tapasztalatokat pedig szívesen beépítem a hétköznapi konyhámba. Amit főzök: határtalan házikoszt, sok fűszerrel és sok színnel.
Hitka Viktória vagyok, eredetileg képzőművész, és volt olyan is, amikor azt gondoltam, balett-táncos leszek. Mára inkább csak szabad. Könyveket és könyvborítókat rajzolok. Civil szervezeteknek segítek adományozási kampány stratégiákkal, vizuális kommunikációval. Porcelán tányérokra írok üzeneteket. Van egy tízéves kislányom, akitől rengeteget tanulok.
Szeder-Szabó Krisztina vagyok, művésznéven Szeder. 14 éves korom óta tanulok zenélni, és már akkor eldöntöttem, hogy zenész szeretnék lenni. Gitározni és énekelni kezdtem tanulni és egyből dalokat is írtam. Éreztem, hogy ezzel tudok a legtöbbet adni az embereknek, úgyhogy ezzel kell foglalkozzak, ez a hivatásom. Aztán tényleg sikerült, a zenéből élek, a Szeder nevű formációmmal járjuk az országot és a határontúlt, a koncerteken a saját dalaimat játsszuk, a már megjelent négy lemezemről. Leghíresebb dalaim a Reggeli dal és Feri feneke. Sokan írnak nekem, hogy mennyit segít nekik egy-egy dalom nehéz élethelyzetekben, ezért érdemes csinálni. Közben zongorázni is tanulok, a legújabb lemezemet a Bátran lépeket már azzal írtam. Zenémben a tartalom áll előtérben és az önkifejezés, szeretem vegyíteni a könnyed, életvidám dalokat a mélyebb témákat feldolgozó drámaibb számokkal, amik viszont mindig tartalmaznak megoldást is. Bármi lehet ma még belőled!
ELŐADÓK
„Az első szerződést, amit megkötöttünk, az apukájának kellett aláírnia, mert Sári még nem volt 18 éves” – meséli Molnár Benedek, a jövő jogászainak platformja, Arsboni alapítója, aki azóta is együtt dolgozik Volom Sárával, a Photon nevű fotós startup alapítójával, aki tényleg nagyon fiatalon kezdett bele az üzletelésbe. (Forbes) Két éve a végzős gimnazisták sorát színesítettem az Eötvös József Gimnáziumban. Keveset látva a világból nem éreztem azt, hogy tudatosan lennék képes dönteni arról, hogy mit tanuljak és mi mellett köteleződjek el sok évre, ezért választottam egy olyan utat, ahol minél több mindent megismerhetek komoly elköteleződés nélkül. Így lettem gimisből vállalkozó. Az előadásom során ennek az útnak a szépségeiről és ugyanúgy a buktatóiról is fogok beszélni. Mesélni fogok arról is, hogy milyen 20 éves lányként egy olyan céget vezetni, ahol az üzlettársaim mind minimum egy évtizeddel idősebbek nálam, hogy lehet a generációk közti különbségeket könnyedén áthidalni és kevés tapasztalattal is tudatos, felelős vezetőnek lenni.
Jogászként végeztem az ELTE-n, 2012-ig az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa voltam, ezt követően 3 évig az UNICEF magyar bizottság gyermekjogi igazgatója. 2015-ben jelent meg Rám is gondoljatok című könyvem a gyermekközpontú válásról. Ugyanebben az évben alapítottam meg a Hintalovon Gyermekjogi Alapítványt, ami kiemelten foglalkozik a gyerekek erőszakkal és bántalmazással szembeni védelmével.
Minden nap úgy megyek be az irodába, hogy a gyerekkori álmom megvalósításáért dolgozom: egy igazságosabb világért. Azt gondolom, hogy amíg a gyerekek kiszolgáltatottak, nem ismerhetik meg és nem gyakorolhatják a jogaikat, addig ez a világ sosem lesz se békés, se fenntartható, sem igazságos. Ha béklyók, tabuk, rossz minták között nőnek fel a gyerekek, akkor olyan felnőttek lesznek belőlük, akik ezeket továbbörökítik. Hiszem, hogy ezt az ördögi kört a gyerekek iránti tisztelet és a jogaik jobb érvényesülése meg tudja szakítani.
Minden nap úgy megyek be az irodába, hogy a gyerekkori álmom megvalósításáért dolgozom: egy igazságosabb világért. Azt gondolom, hogy amíg a gyerekek kiszolgáltatottak, nem ismerhetik meg és nem gyakorolhatják a jogaikat, addig ez a világ sosem lesz se békés, se fenntartható, sem igazságos. Ha béklyók, tabuk, rossz minták között nőnek fel a gyerekek, akkor olyan felnőttek lesznek belőlük, akik ezeket továbbörökítik. Hiszem, hogy ezt az ördögi kört a gyerekek iránti tisztelet és a jogaik jobb érvényesülése meg tudja szakítani.
Mit fogsz tanulni? Nem tudom. Mi szeretnél lenni? Nem tudom. Hol látod magad tíz év múlva? Nem tudom. Mikor fejezed be a könyved? El fogod tudni tartani magad? És ha saját családod lesz? Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Nagyon sokáig meg voltam győződve arról, hogy kész válaszom kell, hogy legyen minden kérdésre. És egy ideig egyszerű dolgom is volt: a sulihoz elég volt tanulni, az élethez jónak lenni. Mikor azonban a jövőmről, az iskola keretei után kezdődő életemről kezdtek kérdezgetni, rá kellett jönnöm, hogy semmit sem tudok. Na jó, talán inkább alig tudok valamit. Így kezdődött el az a gap year, a lehetőségek, a bátorság, az őszinteség és a keresés éve, eddigi életem legjobb döntése. Voltam munkanélküli, író, bébiszitter, pincérnő, önkéntes, otthon segítő gyerek. Voltam szabad, ijedt, voltam határtalanul boldog és rémisztően összetört. És bár az összes választ továbbra sem tudom (és néha még mindig elhiszem, hogy kéne), azt hiszem, egy (vagy akár több) lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy ki vagyok.
Kamaszként olvasó lettem, hogy miért, azt pontosan nem tudom. De azt igen, hogy lassan 20 éve falom a könyveket, mert nem találtam azóta hűségesebb társat és jobb elfoglaltságot magamnak. Mániákusan gyűjtöm a könyveket, minden szabad percemet az olvasás tölti ki. Szerintem ez egyfajta drog, hiszen olyan messzire repítenek a történetek, amilyen messzire talán még a szerek sem tudnának. Lassan harminc éves leszek, de egészen biztos vagyok benne, hogy valójában legalább már a háromszorosát megéltem az éveim számának, hiszen minden történet más és más, rengeteg ember bőrébe, érzéseibe és gondolataiba kellett belebújnom, hogy megértsem őket. Az olvasás épp ezért nyitottá és elfogadóvá tesz, megmutatja, milyen a világ a sajátomon kívül. Amikor a pályaválasztásra került a sor, bajban voltam, hiszen egyet tudtam: én olvasni szeretek, de ebből még soha senki nem élt meg. Aztán mégis úgy alakult az élet, hogy az olvasásból élek. A Hadik Kávéház művészeti vezetőjeként és a Société Budapest művészeti programszervezőjeként az a munkám, hogy olvassak, majd az olvasmányaim szerzőinek programokat szervezzek, ahol feltehetem nekik személyesen azokat a kérdéseket, amik a legjobban foglalkoztattak az olvasás közben. Csoda minden perce!
Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan korban nőhettem fel, ahol nem a közösségi média trendjei határozták meg az érdeklődésemet, hanem a személyes tapasztalás és a határtalan álmodozás. Így találtam rá már gyerekkoromban életem vezérfonalára, a természetre, annak megismerésére és megőrzésére. Tudatos döntések, iskolák és egyetemek sora után sikerült elérnem a kitűzött célt: természetvédő, kutató és konzerváció-biológus lettem! A következő 11 év megfeszített munkájának mérlegén számos tudományos eredmény, több mint 50 publikáció, 3 könyv, állami kitüntetés és ígéretes karrier áll. A mérleg másik oldalán sorozatos kiégés, alvászavar, függőségek, szociális elszigetelődés, munkamánia és az addig tiszta célok elmosódása, a saját énkép elvesztése. Mire felfogtam, mi is történt, már túl késő volt: a sikerhez nem út, hanem áldozat vezetett. Nem maradt más, mint elölről kezdeni mindent, újra megtalálni és felépíteni önmagam úgy, hogy már tudtam, mennyit is ér egy álom. Sosem voltam megalkuvó, a sorba beálló, inkább a hatalomelvűséget nem tűrő lázadó vagyok. Lelki megfontolásból úgy döntöttem, hogy Afrikában folytatom a természet védelmét, ehhez azonban kemény és hosszú út vezet. Mit jelent „elérni bármi áron”? Előadásomban leginkább erről mesélek majd nektek.
Pszichológus vagyok, férfi vagyok, a feleségem férje vagyok, egy fiú és egy lány apja vagyok, feminista vagyok. Az első nem nagyon akartam lenni, de középiskolában nem igazán volt más ötletem, most meg már szeretem is, amit csinálok. A második nem egy választás vagy döntés eredménye volt, így alakult a dolog, a harmadik és a negyedik viszont igen, férj és apa szerettem volna lenni, bár egyik sem könnyű vagy legalábbis nem mindig az. Az ötödik nélkül pedig úgy képzelem, hogy egészen más pszichológus, férfi, férj és apa lennék. Azt szeretném ugyanis, ha a gyerekeim azzá válhatnának, amivé csak szeretnének, nem pedig azzá, amire a társadalom, illetve a nemük kötelezi őket. De ez kemény feladat. Nekünk is szülőként és nekik is, most még gyerekként. Október 5-én arról mesélek majd, mekkora béklyó lehet a nem, és mekkora könnyebbség az, amikor az ember felszabadul az alól, hogy valamilyennek lennie kell.
Már gyerekként is tudtam, hogy traumatológián szeretnék dolgozni. Mégis majdnem 30 éves voltam, amikor egy szép karriert hátrahagyva ápoló lettem a János Kórház Gyermeksebészeti-és Traumatológiai Osztályán. Ami akkor bátorságnak tűnt, később életem legjobb döntésének bizonyult: az álmaimat valóra váltva találtam meg az egyensúlyt és a sikert is. De hiába rajongok bármennyire a hivatásomért, azt tapasztalom, hogy az emberek itthon ritkán néznek fel az ápolókra. A médiában többnyire alsóbbrendű, irányításra szoruló, megkeseredett személyekként ábrázolnak minket, akik egyszerűen csak végrehajtják, amit az orvosok mondanak nekik. Küldetésemnek tekintem, hogy ezt a képet megváltoztassam. Van egy vízióm arról, hogy milyen a magyar ápoló. Erős, felkészült, versenyképes. Megbecsült és elégedett. Igazi példakép. Szerintetek is? Vagy nem? Szeretném veletek megosztani a kanyargós utat, ami az álmaimhoz vezetett , és megmutatni, hogy amit most az ápolásról tudtok, nem igaz.
Steiner Kristóf vagyok, ember- és állatvédő, vegán és LMBTQ aktivista, újságíró és vegán foodie, de a címkék mögött elsősorban ember, aki szeret tapasztalni és történeteket mesélni. Lakomákon, főzőkurzusaimon, újságcikkeken, könyveken keresztül, vagy épp közösségi oldalaimon követheted kulináris és kulturális kalandjaimat világszerte.
Sziasztok! Érdi Mári vagyok (hivatalosan anyakönyvezve Mária, de a Márit sokkal jobban szeretem), így hívnak vitorlázó körökben is itthon és a világ minden táján. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek, ráadásul jelentős sikereket elérve, ami további örömöt és motivációt ad nekem.
2012-ben, 14 éves koromban kezdtem el versenyszerűen vitorlázni, ekkor még 42. voltam az ifjúsági magyar bajnokságon, a következő évben viszont már felnőtt magyar bajnok, az év női vitorlázója és ifjúsági világbajnok lettem. Természetesen engem és környezetemet is meglepte ez a gyors fejlődés. Az elkövetkező években nyertem U17, U19 és U21 világbajnokságokat és ifi Európa bajnokságot is. 2016-ban pedig, mindössze 4 év pályafutással a hátam mögött, kvótát szereztem a Riói Olimpiára, ahol a legnagyobb élményem az volt, hogy az egyik futamot sikerült megnyernem olyan példaképek előtt, akiket eddig csak a médiából ismertem.
Az élet a Riói Olimpia után sem állt le. 20 évesen már a második olimpiai kvótámat ünnepelhettem, amivel kvalifikáltam Magyarországot a 2020-as Tokiói Olimpia női egyszemélyes vitorlázó versenyeire. Pályafutásom során talán a legnehezebb szakaszok az edzőváltások voltak, ez általában egy hosszabb folyamat, sok kellemetlenséggel és „kínlódással”, de végül mindig érdemes meghozni a döntést, amit a karriered megkövetel! Ezekről a döntésekről és a sikerhez vezető útról mesélek majd nektek október 5-én.
2012-ben, 14 éves koromban kezdtem el versenyszerűen vitorlázni, ekkor még 42. voltam az ifjúsági magyar bajnokságon, a következő évben viszont már felnőtt magyar bajnok, az év női vitorlázója és ifjúsági világbajnok lettem. Természetesen engem és környezetemet is meglepte ez a gyors fejlődés. Az elkövetkező években nyertem U17, U19 és U21 világbajnokságokat és ifi Európa bajnokságot is. 2016-ban pedig, mindössze 4 év pályafutással a hátam mögött, kvótát szereztem a Riói Olimpiára, ahol a legnagyobb élményem az volt, hogy az egyik futamot sikerült megnyernem olyan példaképek előtt, akiket eddig csak a médiából ismertem.
Az élet a Riói Olimpia után sem állt le. 20 évesen már a második olimpiai kvótámat ünnepelhettem, amivel kvalifikáltam Magyarországot a 2020-as Tokiói Olimpia női egyszemélyes vitorlázó versenyeire. Pályafutásom során talán a legnehezebb szakaszok az edzőváltások voltak, ez általában egy hosszabb folyamat, sok kellemetlenséggel és „kínlódással”, de végül mindig érdemes meghozni a döntést, amit a karriered megkövetel! Ezekről a döntésekről és a sikerhez vezető útról mesélek majd nektek október 5-én.
Mindannyian fotózunk. Kezünkben van egy eszköz, ami összeköt bennünket a világgal. Azonnal meg tudjuk osztani a képeinket. De gondolkodtál már azon, hogy kivel is? Miért is?
Te is a képek bűvöletében élsz? Én igen. Sokféleképpen csinálom, de mindig ugyanazt. Fotókat készítek, mert hiszek a képek erejében. Számomra nagyon fontos, hogy miről és kihez szólnak a képeim. Hiszek a részvételünk erejében, az egyenrangúságban, a kreativitásban, a kitartó, felszabadult, de erős munkában, a cselekvésben, a fair küzdelemben. Mindig erről szólnak a képeim. Akkor is, ha a szólásszabadság sérülékenységéről szólnak, akkor is, ha demonstrációkról tudósítok képekkel, akkor is, amikor hajléktalan embereket tanítok, de akkor is, ha a szeretett, fogadott testvéreimet fotózom. Nekem a fotó lehetőség. Hogy a világunk jobb hely legyen és főleg, igazságosabb.
A te fotóid miről szólnak és kinek üzensz velük?
Mautner Zsófi vagyok és 2005-ben, több mint egy évtizede kezdtem el írni a Chili és Vanília blogot. Akkor még brüsszeli diplomata voltam, szabadidőmben, hobbiként foglalkoztam gasztronómiával. Soha eszembe sem jutott, hogy a szenvedélyemből egyszer hivatás lesz, egyáltalán nem volt pályaváltási ambícióm. 2008-ban azonban gondoltam egy merészet, és a sikeres diplomáciai karrieremet végleg a főzésre cseréltem, amivel azóta hivatásszerűen foglalkozom. Októberben jelenik meg a tizenötödik szakácskönyvem, ezek közül egy angol nyelvű, egyet pedig mandarin nyelven is kiadtak Taiwanon. Volt saját, napi főzőműsorom az egyik kereskedelmi csatornán, óriásplakátokon szerepeltem az egyik nagy, nemzetközi szupermarket reklámarcaként, és számos gasztronómiai projektben részt veszek. Számos országban jártam és éltem, ezeket a kulináris tapasztalatokat pedig szívesen beépítem a hétköznapi konyhámba. Amit főzök: határtalan házikoszt, sok fűszerrel és sok színnel.
Hitka Viktória vagyok, eredetileg képzőművész, és volt olyan is, amikor azt gondoltam, balett-táncos leszek. Mára inkább csak szabad. Könyveket és könyvborítókat rajzolok. Civil szervezeteknek segítek adományozási kampány stratégiákkal, vizuális kommunikációval. Porcelán tányérokra írok üzeneteket. Van egy tízéves kislányom, akitől rengeteget tanulok.
PROGRAM
2019. október 5. (szombat)
9:00 – 10:00
ÉRKEZÉS, REGISZTRÁCIÓ
10:00 – 11:30
LÉGY SZABAD!
Gyurkó Szilvi: Hogy akarsz szabad lenni, ha nem ismered a jogaidat?
Németh Franciska: Az ápolás menő
Ott Anna: #olvass
Horányi Hanna: A nemtudás dicsérete
11:30 – 12:00
SZÜNET
12:00 – 13:30
HORGONYT FEL!
Volom Sári: A második X és befektetés után
Danyik Tibor: Az álmok ára
Mautner Zsófi: A diplomatafolyosótól a diplomatapudingig
Érdi Mári: Bízz a megérzéseidben!
13:30 – 14:30
EBÉDSZÜNET
14:30 – 16:00
EVEZZÜNK EGYÜTT!
Szél Dávid: Nem? Nem.
Steiner Kristóf: Bennfentes kívülállók – a szokatlanság szépségéről
Csoszó Gabriella: Megosztott képek
Hitka Viki: Kölcsönhatás
Szeder
REGISZTRÁCIÓ
Jegyek csak korlátozott számban elérhetők. A részvétel ingyenes. A közönség soraiba jelentkezned kell, mert a legmotiváltabb és nyitottabb középiskolásoknak szeretnénk lehetőséget adni arra, hogy részt vegyenek ezen a különleges eseményen.
A konferencián elsősorban 14 és 19 év közötti középiskolások vehetnek részt. Korlátozott számban jelentkezhetnek diákcsoportokat kísérő tanárok, felnőttek is.
REGISZTRÁCIÓ
A 2019-es Kamaszkonferenciára a helyek mind elkeltek. Ha idén nem sikerült bejutnod, ne csüggedj, 2020-ban is lesz Kamaszkonferencia.
HELYSZÍN
Premier Kultcafé, 1085 Budapest, Baross utca 1.
KIK VAGYUNK?
A konferencia megvalósítója a DIA
A DIA egy fiatalokkal foglalkozó szakmai szervezet, amelynek célja, hogy minden fiatal megtalálja a világban a saját helyét, közösségét. Ennek érdekében azon dolgozunk, hogy a fiatalok képesek legyenek felelősen gondolkodni a jövőről, tapasztalatokat és tudást szerezni az őket körülvevő világról, megtanuljanak beleszólni az őket érintő ügyekbe, és kreatív problémamegoldóként részt vegyenek a közösségi problémák megoldásában.
Kapcsolat:
Tillinger Zsófia
A KAMASZKONFERENCIA TÁMOGATÓJA:
