Anyukám azt mesélte, hogy már a pocakjában sem bírtam nyugton maradni, ha zenét hallgatott. Négy éves koromban, nagymamám munkahelyi búcsúztatóján végig a parkett közepén táncoltam. Aztán évről évre sokféle sportot kipróbáltam, a tánc otthon, a szobámban kezdett először komolyabb érdeklődést kiváltani belőlem: nagyon kíváncsivá tett az, hogy mitől megy jól az egyik nap, és miért nem olyan szép, nem olyan jól eső a másik nap. Elkezdtem leírni és lerajzolni a tapasztalataimat, a gerincem íveit, a medencém mozdulatait (bár ekkor valószínűleg, azt sem tudtam, hogy ezeket így hívják). Ekkor még sokat figyeltem magamat tükörben, aztán több, mint 10 éven át olyan táncórákra jártam, ahol mindig tükörben néztük magunkat, javítgattuk, mi hogy helyes, hogy néz ki jól… Egy időre ki is égtem ebből a műfajból, úgy éreztem, a táncos idők lezárultak bennem. 3-4 év is eltelt, mire ismét őszinte érdeklődéssel tudtam megközelíteni egy tánctermet, és rájöttem, hogy ez a tánc-dolog nem tűnt el az életemből, sőt, most jött elő igazán. Csak át kellett alakulnia, ahogyan én is átalakultam időközben. Ma már szinte egyáltalán nem használok tükröt, a kifelé figyelést felváltotta a belső érzetek és a képzelet figyelése. A szabályos, de sokszor üres lépéseket, koreográfiákat pedig az improvizáció. Október 20-án erről az útról és arról fogok Nektek mesélni, hogy most mit is jelent nekem a tánc, miért hiszem, hogy mindenki tud táncolni, sőt mi több: miért érdemes mindenkinek táncolni!

Tanárként, csoportvezetőként, trénerként és színpadi játékosként is a kapcsolódás és a játékosság foglalkoztat. Meghallani és megérteni egymást, közösen építkezni, örömmel elfogadni egymás ötleteit, felismeri és elismerni a bennünk rejlő erősségeket. A nevetés, a felszabadult játék megmutatja a legjobb arcunkat, amivel meglephetjük magunkat és környezetünket is.